Beszélgetések egy pohár bor mellett

Ahogy a paplant piciny testére húzta, úgy takarta be az éjszaka a várost. Sötétség borult a házra, és a szobára, ahol az éjszakákat töltötte. Úgy érezte, hogy sohasem fog megvirradni. A redőnyt résnyire engedte csak lehúzni, hogy a kis téglalapok között figyelemmel kísérhesse a reggel ébredését. Az izgatottságtól le sem hunyta a szemét, előbb a bárányokat számolta, majd a Hold erős fényét figyelte, ahogy az ablakot megvilágította. Nem is akart elaludni.
Csak nehezen akart eljönni a hajnal. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a napfény első sugara megvilágította arcát. Na végre – gondolta – és máris felpattant az ágy tetejére, örömében ugrálni kezdett, mire a régi ágy rugója nyikorgással válaszolt. Végre reggel van. Aznap a legszebb ruhácskáját akarta felvenni. Kipakolt hát a szekrényéből, és izgatottan válogatott közülük. Még az sem érdekelte, hogy zajt csap, és felkelti a szobában még mélyen alvókat. Választása egy kék, pöttyös szoknyára esett, amit ünnepségekre szokott felvenni. A tavasz néhány hete visszavonhatatlanul megérkezett, az idő néha szeles, de kellemesen meleg volt. Nem volt ugyan kánikula, de a pöttyös szoknya ebben az időben már megengedhető volt. - Kisasszony, hová készülünk ilyen korán reggel? Nem lesz még hideg a szoknyához? Tegye csak vissza a szekrénybe az ünneplő ruhákat! – szólalt meg egy hang az ajtóban. – De ma… ma nagyon szépnek kell lennem. – szólalt meg szégyenlősen a kislány. Az ajtóban álló hang tulajdonosának megértőre fordult az arca. - Irány reggelizni. – mondta mosolyogva.
A kislánynak egy falat sem ment le a torkán, alig várta már, hogy kint lehessen az udvaron. Amikor végre kimehetett, rögtön a kapuhoz indult. 

Izgatottan szétnézett, kis fejével egy arcot keresett. Alig várta, hogy megpillanthassa. Ez már megint továbbment – gondolta sajnálkozva – miért nem áll meg végre egy autó? Akkor biztosan még a kerítésen is átmászna, úgy szaladna felé. Eltervezte az egész napot. Sétálnak majd, elmennek fagyizni, csokoládét és sárgadinnyét kér, az volt a kedvence. A fagylaltozás után elmennek a játszótérre. Sokat nevetnek és hintáznak. Hogy fogják a többiek irigyelni! Most végre egész nap azt csinálhat, amit akar! - kuncogott magában. Figyelte az utca forgalmát, a bicikliseket, a gyalogosokat és a száguldó motorosokat. Senki sem állt meg. Senki sem integetett felé. Kis kezével úgy szorította a kerítést, hogy az ujjai elfehéredtek.

Hirtelen a távolban egy férfit látott megállni a járdán. Kidugta a fejét, amennyire csak kifért a kerítés rácsain, ami vékonyka volt ugyan, de az egyik szemével így közelebbről is meg tudta vizsgálni a közeledő alakot. Egy idős, öregúr jött lassan, néha-néha pihenőt tartva, a botjára támaszkodva, mígnem odaért a kislányhoz, és rápillantott. - Megfázol ebben a kis ruhában, miért ülsz itt kint a kerítésen? - Én addig innen el nem mozdulok, amíg nem érkezik meg. - De hát kicsoda? - kérdezte az öreg. - Azt nem mondhatom meg. - mosolygott büszkén a kislány. - Akkor további jó várakozást kívánok a kis hölgynek. - azzal nehézkesen tovább indult az idős ember. A kislány tekintetével elkísérte a távozó bácsit, szemben kamasz fiúk jöttek hangoskodva, és félrelökték az öreget, aki majdnem az árokba esett, de sikerült megkapaszkodnia egy fában. A kislány nagyon megijedt. Már azt gondolta, hogy inkább beszalad, de a fiúk átmentek az út másik oldalára, és észre sem vették őt. Különben is, ha megérkezik, az a minimum, hogy a kapuban várja. De mikor jön már?
A Nap utolsó sugarai megsimogatták fehér arcocskáját, szőke haját a hirtelen támadt szellő borzolta össze. A Nap egyre gyorsabban bukott lefelé a háztetők mögött, mintha csak sietne, a szél hordta az út porát. - Most bezzeg már mindjárt lemegy a Nap, feljönni meg az Istenért nem akart. – gondolta. A kislány egy pillanatra összezizzent, ahogy fejét a hideg kerítéshez támasztotta.

- Most már gyere be, hűvös van – kiáltotta egy hang hátulról. A kislány úgy tett, mintha nem hallaná. Hát nem látja, hogy várok valakit? – gondolta. Kérlek, hogy szállj le a kapuról, és menjünk uzsonnázni. - De nem mehetek, hiszen még nem jött el. – Kislányom, - nagy levegőt vett, és úgy folytatta - az az igazság, hogy most nem is fog. – mondta a nevelőnő elhaló hangon, közben pedig az előbbi telefonhívásra gondolt. A kislányba villámként hasított a felismerés, hogy egész álló nap hasztalan várakozott. Hiábavaló volt a szép ruha, a napi tervek, mert nem érkezett meg, akit olyan nagyon várt. – De holnap azért eljöhet? – kérdezte szomorúan. A nevelőnő lefejtette apró, szorító ujjait a kerítésről, tenyeréről lesöpörte a lepattogzó festékdarabokat. - Nem tud már többet jönni... - A kislány kitépte a kezét a nevelőnő tenyeréből. De azt mondta, hogy eljön értem. – a kislány szeméből apró könnyek pörögtek - Megkért, hogy mi vigyázzunk rád – azzal kézen fogta, és az ajtó felé kísérte a leányt. - Mindig is hazudott nekem, nem is akart engem igazából elvinni az apukám. – mormolta a kislány sírva, miközben még egyszer utoljára visszanézett a kapura. Reménykedett, hogy csak rosszat álmodott, és az apukája most már ott áll a kapuban, kezében fagyival, és bocsánatot kér, hogy elkésett. De az utcán csak egy idegen biciklis haladt el, aki rámosolygott, mielőtt az épület bejáratánál eltűntek.

Gyorsvonat hasít bele a hóval borított tájba. Sebesen hajt, megmérkőznek. A vonat előre tart, a kenyérmorzsa nagyságú hópehely versenyt fut vele, de mindig ő lesz a győztes, mert szabad, nincs úti célja, esik jobbra, hull balra, ellepi és megtisztítja a világot. Fehér köntösbe öltöznek fák és háztetők. Távol az egyik talponálló zenegépéből salsa ritmusát hallom, táncra hív a hóesés. Nem állok ellen, s már az úton kergetőzöm a hópelyhekkel, karom felemelem, pörgök, s hagyom, hogy a hó ellepjen - engedem. Rám nézel, nem lepődsz meg, - régi szerelem ez – mosollyal jutalmazod örömtáncom. Kiterített tenyeremhez ölelkezik, bújik egy hópihe. Összezárom, s magammal viszem Neked. A tied hóval borított, megtisztult lelkem s szívem.

Vele álmodtam, róla álmodtam az éjjel – énekelte Szécsi Pál, szövege és dallama még most is a fülembe cseng. Sokan úgy ébrednek fel, hogy semmit sem sejtenek álmukból, és nem is foglalkoztatja őket, mások emlékszenek rá, és talán el is gondolkodnak rajta. Álmaink, ha törődünk velük, ha nem, képzeletünk, tudatalattink játéka. Fantáziánk tükröt tart elénk, amelyben megláthatjuk a feledhetetlen múltat, félelmeink tárgyait, avagy a vágyott jövőt. Ki nem emlékezne olyan álmokra, amikor olyan helyeken járt, ahol még soha életében. Lehet, hogy olyan utakra kalauzol el minket az álmunk, amely a jövőt mutatja meg számunkra. Máskor pedig a múltunk egyes darabjait leporolva vetíti le, de mi nem emlékszünk arra, hogy láttuk volna már. Így vagy úgy, de álmunkban igazán őszinték, és lecsupaszítottak vagyunk. Nem tudjuk irányítani gondolatainkat, nem tudunk szerepet játszani.